Fáradt vers

Órák, napok,

Fáradt vagyok.

Most kéne talán lepihennem.

Nincs szín, se fény

És nincs remény;

Elalszik a láng a szememben …

Volt egyszerű,

Bájos derű;

Mert, volt öröm is ez az élet.

Halk, bús imák,

Ez más világ;

Itt el fog aludni a lélek ...

Fagyott rögön,

Csak rút közöny,

Mi, villan a gúnykacagásból;

Görbült idő

Ha vissza jő;

Majd, eltűnök én e világból ...

Magamat köszöntő

Ma én köszöntöm önmagam,

bár fel sem fogta még agyam,

hogy ötven éve élek itt ..,

ledobva múlt bilincseit,

most újra játszom életem;

könnyes-vidám történetem …

***

Vértől csuszamlós csecsemő;

felsírva anyát kereső,

s ha átkarolják nem neszel,

csak csöndben, halkan ünnepel,

hogy itt lehet e-glóbuszon;

nem tudja még, hogy fáj nagyon …

Kisgyermek. Őszintén szeret.

Anyjának nem mond még nemet,

mesékben él képzelete;

színes a táj, nem fekete.

A lelke tiszta mint a hó;

csak ring vele a hintaló …

Nagyfiú. Iskolába jár.

Úgy gondolja, hogy nincs határ;

jövőt álmodó kiskamasz,

világa az örök tavasz,

bár sejti már; nem érti még;

hogy mért nem mindig kék az ég …

Pár év, és középiskola;

az örök tudás otthona.

Öntöz egy reményvirágot;

Hogy megváltja a világot,

de gyorsan nő, mint a gomba;

s az álmok dőlnek halomba …

Felnőtt-gyermek. Dolgozni kell.

Muszáj beérni ennyivel …

Az idő felgyorsulva száll,

nem marad csak egy szalmaszál,

a remény, amit megragad;

csináld újra, ne hagyd magad!

***

S úgy elszelelt az ötven év,

oly gyorsan, olyan könnyedén,

mint észrevétlen halk zene.

Csak a szívem sajog bele,

és fel sem fogta még agyam;

ma én köszöntöm önmagam …

Májusi hajnal

Korán keltem, még csend honolt, mindenfelé köröttem.

Felvettem régi köntösöm, s a ház elé kimentem ...

Elbújt a hold, a vén zsivány, s a kert alatt a hajnal,

futott az orgonák tövén, harsány, harmatos dallal.

Vidám legényként lóra ült, s mert úgy tartotta kedve;

szellő-lován a rétre szállt, új színeket keresve.

A zöld füvön kicsit pihent, majd új zenébe kezdett,

fütyült a napnak; egy-komám, legyen most újra kezdet ...

Így láttam én, s elmondhatom öröm töltötte lelkem;

Május, orgonák, illatok; ezt már sosem felejtem ...

Csak egy álom

Régi göröngyeivel gyötör engem az út amin élek.
Bús zivatarban a lét, újra a múltba idéz.
Ködbe veszett szakadékban a táj és hunynak a fények.
Ringat az álomadó, és lehanyatlik a kéz...

***

Anyja konok szerető szemein csügg; érti a féltést.
Éber a gyermeki arc, csillog a szem s belefér
Még az idő, az a ház hol játszani úgy szeretett, de
Rést üt a képzeletén, cincog a gond-kisegér...

Éhes a has, de ha nincs vacsorára való csak a régi
Anyja sütötte kenyér (egy szelet álmot adó)
Mégis elég, mert érzi a rá ragyogó szeretett szem
Hű ölelése remény. Fény, ami megmaradó...

Újra mesél, s beleréved a szóba az angyali arcon.
És alakok, figurák, újra születnek a rég
Elfeledett csoda-ködben a kéklő fellegek által;
És csak a jó, ami szól, szíve szemébe beég ...

***

Rebben az álom, mámorosan felocsúdik a lét és
Messze elűzve a bút, fenn a mosoly s a derű…
Mert ami szép, velem ébred a kincs, mint gyermeki érzés;
Félve, de elmenekít és nem is oly keserű…

Lázadó szonett

Elmerültem szürke hétköznapokban.

Megfakult lettem, majdnem színtelen.

S közben nem vettem észre, hogy magamban

téged kereslek mindig szüntelen...

Mert együtt fekszünk le mi, minden este

és minden reggel együtt ébredünk…

S bár lopva egymás szemében keresve

álmot, már elkalandozik tekintetünk...

Nem kéne még! Nem kéne ezt soha!

Nem ezt fogadtuk csillagok alatt…

Legyen bár sorsunk mégoly mostoha,

szerelmünk az, mi nekünk megmaradt.

Hát kezdjük újra rakni ezt a várat!

Nem kell nekünk belenyugvó alázat!