Aranyló áradat a lombban;
napfény cikázva lángra lobban,
áttörve levél-barikádon,
mint rab madár kalicka rácson,
a fák tövébe fest serényen;
vigyázva rá, hogy meg-ne sértsen,
felriadó vadat a fűben,
rakoncátlanul, derűsen,
csak fest, vidáman, jó a kedve;
s íme, az erdő felébredve
köszöni meg ecsetje lángját,
felfedve zöldellő palástját ...
Vidám gyerek-had érkezik most,
kacagva hagyva ott a várost.
kirándulnak; s a bölcs tanáruk,
kimérten sétálgat utánuk.
Bokor tövében rongyos ember,
láttukra, kóvályogva felkel,
majd visszarogy, fejét lehajtja;
mert még szégyelli, nem akarja,
hogy így lássák őt elesetten;
a gyengeségén ne nevessen
senki; hát gyorsan elfordulva,
bemászik mélyen a bokorba ...
Talán, nem veszi észre senki,
vagy nem akarják észrevenni.
A bölcs tanár szemét leszegve,
sétál el közvetlen mellette,
s a gyerekek mind nevetgélve
odébb leülnek, fák tövébe.
Csak egy maradt, aki odanéz.
Mosolya elhervad, elenyész,
s agyába szökken öntudatlan,
a valóság, mely láthatatlan,
rejtve volt eddig a szívében,
de ott gyökerezett, benn, mélyen...
Most hirtelen tör rá a súlya,
felébredése úgy lehúzza,
hogy válla is remeg beléje.
Lassan leül, bokor tövébe.
Tétován bontja hátizsákját,
előkeresve uzsonnáját,
benyújtja ágakon keresztül;
s érintésüktől összerezdül.
Nem szól, csak érzi, hogy a másik
nem nyúl érte, mert tétovázik.
Hát leteszi. Könnycsepp szemében;
pár perc alatt felnőtt a fényben ...
