Nem tudok

Nem tudok írni a boldog időkről.

Béna kezemben a múlt kesereg,

mert a jelen felemészt; szava őröl.

Illatos álmom a kútba esett.

Harcol a Multi, megölnek a bankok.

Támad a számla: fizess, de ma még!

És ha fizetsz, te lehetsz majd a bajnok;

nem nyomorít meg a gond-szakadék.

Hogyha a postás zörgeti ajtóm,

félve lesem, csak az ablakon át.

Reszket a szívem és zsibbad a tarkóm,

várom a rossz hírt, a jót, a csodát.

Félek Uram, ha ma még, meg is őrzöl;

Nem tudok írni, a boldog időkről.

Lázadó szonett

Elmerültem szürke hétköznapokban.

Megfakult lettem, majdnem színtelen.

S közben nem vettem észre, hogy magamban

téged kereslek mindig szüntelen...

Mert együtt fekszünk le mi, minden este

és minden reggel együtt ébredünk…

S bár lopva egymás szemében keresve

álmot, már elkalandozik tekintetünk...

Nem kéne még! Nem kéne ezt soha!

Nem ezt fogadtuk csillagok alatt…

Legyen bár sorsunk mégoly mostoha,

szerelmünk az, mi nekünk megmaradt.

Hát kezdjük újra rakni ezt a várat!

Nem kell nekünk belenyugvó alázat!

Szeress nagyon

Szeress nagyon, mert a tiéd vagyok;

Vagy rúgjál belém és dobj el magadtól!

Emelj magadhoz, ha nem szárnyalok;

Vagy lökj a mélybe, taszíts el a naptól!

Forró legyél, hogy égessen a véred;

Vagy jéghideg, hogy fagyasszon szavad!

Édes legyél, mint gyorsan ölő méreg;

Vagy keserű, mint számban a falat!

Csak ne légy álszent, szürke, méla báb.

Legyél hófehér, vagy lehetsz fekete.

Szemed, mint tőr, éles sugárnyaláb

Legyen a szerelmed vad üzenete!

Legyünk megláncolt, de boldog rabok!

Szeress nagyon, mert a tiéd vagyok!

Volt egy percem

Volt egy percem a hangos zűrzavarban;

Megálltam némán s behunytam szemem...

Terád gondoltam, mert pont így akartam;

S újra megtalált ott, a szerelem...

Az emberek körülöttem haladtak;

Mint némafilmen mozgó figurák...

S én gondolatban, egyre, lankadatlan;

Simogattam szép kezed bársonyát...

Leírom mindezt, mert jó volt akkor, ott.

Éreztelek. Valahol, mélyen, bennem...

Én, aki mindig csak lopva álmodott,

Abban a percben, újra tiéd lettem...

Szerelmem beléd, úgy csimpaszkodott;

Mint bezárt rab, ha lát egy csillagot...

Szeress nagyon

Szeress nagyon, mert a tiéd vagyok;

Vagy rúgjál belém és dobj el magadtól!

Emelj magadhoz, ha nem szárnyalok;

Vagy lökj a mélybe, taszíts el a naptól!

Forró legyél, hogy égessen a véred;

Vagy jéghideg, hogy fagyasszon szavad

Édes legyél, mint gyorsan ölő méreg

Vagy keserű, mint számban a falat!

Csak ne légy álszent, szürke, méla báb.

Legyél hófehér, vagy lehetsz fekete.

Szemed, mint tőr, éles sugárnyaláb

Legyen a szerelmed vad üzenete!

Legyünk megláncolt, de boldog rabok!

Szeress nagyon, mert a tiéd vagyok!

Nyárbúcsúztató

Elbújt a nyár, hiába várom újra.
Sárguló fák mögé rejtette báját.
Tavasztól kapott gyönyörű virágát,
Könnyezve bár, lelkem tavába szórja

Téged kereslek a hulló szirmokon.
Csendben haldokló, bús levek között.
S bár szemem tükréből messze költözött
Az illatos fény, most mégis álmodom:

Látom, hogy itt vagy, foglak karjaimban
S a nap megszépíti szemed sugarát.
Fejem öledben, szívem érted dobban,

Jöhet az ősz is, szerelmünk fonalát
El, nem tépheti. S ha a tél betoppan,
Együtt énekeljük a nyár szép dalát.

Felkelek újra

Felkelek újra, ha sárba taposnak…
Cipelem tovább az ősi keresztem,
Viszem lihegve, félig elveszetten;
Letörölve, múlt hálóját a napnak…

Húzom s az úton, nem nagyon akadnak
Szép virágok, hogy azokat leszedjem…
Csak csúf démonok dobolnak fejemben;
S vigyorogva gonosz dalra fakadnak…

Érzem, hogy agyonnyom lassan egy árnyék.
Véresen elbukva, sarat markolok…
Nyüszítő fájdalom életem húrja;

De mégis egy lüktető, óvó burok.
Mert tudom, mit kaptam, az is ajándék.
Sárba taposnak?.. Hát felkelek újra…

A föld álmai

Éjfekete felhők gyűltek az égen,
eltakarva orvul a kelő napot.
Kihunytak a fények, mit eddig kapott
a szunnyadó föld. S nem ébredt fel mégsem.

Álmodott tovább… lágy fehér takaró
borította álmát, szépen, csendesen,
mint simító kéz, ha arcon megpihen,
lassan elkezdett hullani rá a hó.

Így, mire a felhők elszálltak végre,
mert a szél megunta sötét árnyait
s a nap csendesen felkúszott az égre,

nem találta sehol a föld vágyait.
Hiába kereste, nem lelte mégse’.
Betemette a hó boldog álmait…

Ébressz fel

Ébressz fel kérlek, mert fáj ha álmodok.
Nem süt a nap, kialusznak a fények,
Lelkemre sötétség borul és félek
Ha nem ragyognak már a csillagok

Rázd a vállam! Mert a semmi ködén át
Újra eljönnek s durván félre löknek
A múlt árnyai… és arcomon könnyek
Csorognak lassan… húzva mély barázdát.

Szólj hangosan vagy suttogd a fülembe,
Hogy velem leszel és foghatom kezed
S itt maradsz végleg, most és mindörökre.

S ha majd mint imát suttogom neved
És rám hajolsz csak úgy, engem szeretve,
Álmom szép lesz…s nem kell ébresztened.