Bán-völgyi ébredés

Szép ez az alföld. Mégis a Bükkben várt a szerelmem.

   Ott hol a Bán-patakon játszik a hajnali fény ...

Hajnalodott már. És a kopár ég szürke szemében

színehagyott menekültként várt sok-ezer kicsi csillag.

Majd a derengés egyre erősebb lett a magasban,

kérte a fényt a világ és eltünedeztek az árnyak.

Májusi színek gyúltak az ég peremén felocsúdva,

és a vöröslő Nap koronája dalolva a rétnek,

már ragyogott kifelé az öreg Bükk legtetejéről.

Lassan a völgyre lenézett és mosolyogva a tájra

megsimogatta, behintve sugárral a fák levelét is.

Zöldbe borultak az utcák és a patak vize vígan

csörgedezett a kelő Nap langyos fénysugarában.

  

Ébredezett a lakás már, halk zajok ültek a csöndben.

   Ablaka várt epedőn, nyílik e már a redőny...

Felkönyököltem, mert a redőny kis rései, lágyan

szűrve a fényt, a szobába vetített nap-fonatokkal

fellobogózták reggeli ágyunk, s néztem az arcod ...

Egy minutumra megállt az idő, míg selyme hajadnak

álmosan-édes dalra fakadt e csodás sugaraktól.

Majd lecsorogva a fény, kitakarta a combjaid ívét,

mely puha-bársonyosan ragyogott, s én ittam a látványt.

Mint csodalátó csüggtem a képen, a pillanat élén,

s szívemet oly nagy erővel zárta bilincsbe az érzés,

hogy belesajdult drága örömmel; Mert az enyém vagy,

és a szerelmed mély gyökeret vert ebben a szívben ...

Néztem ahogy szép szőke hajadban játszik a fény és

   felragadott az idő, s visszafutott remegőn ...

Még a tavasznak víg szele fújt, amikor veled ültem

egy kicsi, meghitt vendéglőben a Bükkbeli Bélkő

lábainál, és szép szemeidből vártam az álmom.

Képzeletemben a múltbeli életem elmenekült és

láncaitól szabadulva, merészen a fénybe repült ki ...

Ekkor egy ember jött közelünkbe kezében a hangszer,

szép hegedű a vonóval. Ránk nevetett, felemelte,

és már húzta a nótát s én a vonóba a hálám.

Felszabadulva daloltam s néztem ahogy kipirultan

hallgatod egyre a dalt, ölelésről és szerelemről.

Szép hegedűszó és az a nóta megírta jövőnket …

Ellibegett mosolyogva az álom s itt a valóság;

   Láttam a fényt ahogyan, kúszik az arcodon át.

Óvatosan közeledve a tested után araszoltam.

Féltem a perctől, hogy tovaszáll és megtöri durván

majd a varázst, mit e reggel üdén a szemembe vetített.

Megsimogattalak, és puha csókom elől kicsi pászmák,

fénypamacsok menekültek a testeden át a kezemre.

Elmosolyodtál és szemeidből mámorosan gyúlt

láz született remegőn, és elszabadultak a vágyak.

Összefonódtunk, mint buja kertben a rózsafaágak,

és teleszórta virággal az ágyunk lassan a reggel.

Majd a fülembe beloptam a szívdobogásod, amely mint

elcsituló zeneszó, úgy dobbant mélyen agyamban …

 Összemosódott fényzuhatagban kelt fel a lelkünk.

   Nézted az arcomat és rám ragyogott a világ ...

Nem tehetem

Nem tehetem , hogy a szót, mi belülről kúszik agyamba

félresöpörjem a porba azért, hogy a szív lenyugodjon.

Mert ki vakon füleit betapasztja, s szája se szól már;

gyáva lator. Ki csak úszik az árral, vagy vegetálva

és bugyután lemerülve, feladja az élete álmát.

Nem tehetem most. Mert ez az ország még az enyém és

még a tiéd is. Századok álmai szállnak a szélben.

És a reménység úgy gyökeret vert ebben a földben,

hogy kiszakítani nem lehet azt, mert őrzik az ősök.

Mély, örök álmaikon még vér a pecsét s nem ereszt el.

Nem tehetem most félve a mától, hogy ki ne mondjam;

Szégyen e honra a mostani helyzet! Mert ki szegény volt

annak a sorsa, az élete még sanyarúbb ,keserűbb lett

mint az előtt volt. Bár a szavak szabadok, de mit érnek?

Hányod a falra a borsót szüntelenül, de hiába.

Nem tehetem most félve a mától, hát kikiáltom;

Jobb, ha vigyáztok gazdag urak javatokra, amíg van!

Mert az idő közelít már, és a türelme e népnek

egyre fogyóban. S majd a pohár itt hogyha kicsordul;

Nincs kegyelem. Csak az ösztön, a vér szava szól dübörögve...

Ér-parti gondolatok

Nyárfalevélre, ha rajzol a napfény, árnyai kéken
ringnak a víz tetején és visznek a múltba merengve...
Újra folyónk meredélyén ültem a parti füzek közt;
s néztem a csendben, a felszabadító ősi habokban;
hogy feleselnek vad rohanással a fények a vízben...
És a folyó, mint szende leányka ha lépdel a fűben,
úgy libegett tova álmom előtt beterítve a mát; és
gondolatok sebes árján múltba ragadta a létem...
Láttam a percet az ősi homályban felmelegedni;
villan a víz és rátelepülve a múltra az emlék;
gyermeki képzeletemben a nyár, most újra feléledt...


***

Futva, nevetve, mezítláb, porban az útra szaladtam;
s néztem a nap sugarában anyámat, hogy jön az úton...
Már mosolyogva felém int és szeme szívemig ér el;
ugrok ölébe, a fáradt asszonyi ölbe vidáman
s már repülök magasan, tele boldog örömmel a lelkem...

Két keze közt a cipó már; hajnali fénye világít.
Én lesem ülve a lócán és tele már a kemence...
Illata száll a kenyérnek számban az íze eloszlik;
belseje felfedi álmom s héja a nap ragyogása...

Mindig a tiszta világra tanított s felnevelődtem
általa büszke magyarrá. S áldom a sorsomat érte…


Túl hamar elment. És a remény, hogy láthatom én még,
az köt a mához, e földi valóhoz, mert akarom, hogy
tudja meg ő a szememből, életemet köszönöm majd;
hogyha a csillagok útján egybe fonódik a lelkünk…


***

Csobban a víz és tágul a fénykoronája a lombnak...
Nézem a fák levelét és látom anyám szemeit már...
Megmelegít a reményem; tiszta az út amin éltem...

Eldobva

Halk nevetésed elomlik lassan a lábam előtt most...
Nézem az arcodat; ajkadon olvad, perdül a kínzó
Gondolatok sebes árja, hogy eldobsz, múltba söpörve...

Béna a szám. Csak nézem a hajnali fényben a gödröt,
Mit szavad ásott lelkem elé, hogy a múlt betemesse...

Húz lefelé ez a nagy szakadék, mint trópusi ciklon.
Szédülök, elveszek én, ha te nem vagy; jő a halálom...

Gondtalanul

Szívemet őrlő gondolatok sora villan a mába...
Elfogy az út most talpam alól; csak a bú ami vár ma.
Megremegő kezed álmos homlokomat simogatja...
Révedek arcodon; elrepülök bajokat kikacagva.

Ó ha te nem vagy, tán nem is élnék, úgy betemetne
Képzeletével a múlt; hogy az élet rám se találna...
Szép szemeidben a nyár tüze ég, így gond eleresztve;
Már utazom veled édes... Gondtalan állva a mába...

Panasz Radnótihoz

Éber a hajnal, nem jön az álom. Bár a sötét, mint
Szürke lepel hull ablakomon túl, lámpa vasára...
Elfeledett nevedet, felidézem ez éjjeli órán;
Árva poéta kinek szeme fentről lát le reám most.
Nézz legalább még egyszer e-honra a pulpitusodról!
Most is a gyengét és elesettet húzza az ág itt.

Tán te is egykoron, így meditáltál benn a barakkban;
Hol hadifoglyok aludtak s vad lihegésük alatt csak
Úgy tapogatva kezeddel, az irkát, írtad a verset…

Holdunk, mint egy vándor, néz be az ablakon át rám,
És azt érzem, rab vagyok én is, mert öl a kétség
Elhagy az álom, nem tudom én azt; él-e jövő majd...

Most elmondom hát neked égi poéta, hogy értsd meg;
Szívem mért dobog úgy, és ébren mért öl a kétség...
Mért ülök én álomtalan itthon, benn a sötétben.
Nézd meg e tájat, ahol te is egykor felnevelődtél.
Elszomorodsz majd, úgy ahogy engem is elszomorít ez...
Becstelen, álnok képmutatók, úgy döntenek itt, a
Nép az, akin most durván, pőrén csattan a szíj és
Nem tehetünk már ellene semmit. Várjuk a véget...

Kérlek, irányítsd gondolatom, hogyan éjek-e kínban.
Újra szeretném élni a gyermeki boldog időket…
Mit tegyek érte? Az ősök bűne a mostani korszak?
Szólj a fülembe, hogy értsem! Honnan várjam a jót most?
Félve remélhetem én még, bús vigaszát e hazának?

***

Lassan hajnalodik már... Hold sem süt be szobámba...
Már csak a csillagok égnek, fénylenek egyre az égen...
És amikor majd, ébred a napfény ők is ahogy kell;
Foszlanak… Úgy, ahogyan bús és keserű szavaim most...

Alvó nap

Szép, puha réten lépdelek újra, a fűben a lábam;
Nyugszik a nap most. Rőt vöröséért hajlik a vágyam.

Talpamat ismét bársonyosan simogatja az emlék;
Elvisz a gondolat engem, mintha az Ő fia lennék.

Életemet csak az álmaimért rakom így ki az égen;
Hát veled álmodom én a jövőt, és már neked élem.

Vesztes a hit, ha a bűn felemészti a jót is, a szépet;
Alszik a nap már. Nézd velem újra szerelmem e képet!

Hazám

Búzakalászok arany sora omlik a lábam alatt szét.
Szép ez a föld itt. Otthoni fények szállnak a szélben...
Féltem e földet a csúf hazugoktól s fáj a való most.

Szép Magyarország kincsedet óvjad a kinti világtól..
Mert amit életük árán védtek az ősök is egykor
Áldva a múltat; nem szabad azt soha elpazarolni…