Februári reggel

A fény lassan nyitotta kapuját
Körülnézett, majd előbújt szépen
Árnyékot szőtt s kibontva bíborát
Kényelmesen szétterült az égen

Egyre világosabb lett a világ
A hó szikrázott, ahogy kelt a nap
Az ágakon vakító jégvirág
S én ballagtam hólepte fák alatt

Gyönyörű volt akkor az a reggel
Fények cikáztak havas fák között
Lépdeltem, dacolva a hideggel
És szívembe melegség költözött

Annál szebb, nincs amit a természet
Nyújt át nekünk. S eldobva gátjait
Kibontja a csillogó fehéret
S ezernyi színt fest, míg a nap virít

Sajnáltam, hogy vége lesz e- szépnek
Mert március majd friss rügyet fakaszt
De akkor is lesznek színes fények
Hát új reménnyel vártam a tavaszt

Eldobva

Halk nevetésed elomlik lassan a lábam előtt most...
Nézem az arcodat; ajkadon olvad, perdül a kínzó
Gondolatok sebes árja, hogy eldobsz, múltba söpörve...

Béna a szám. Csak nézem a hajnali fényben a gödröt,
Mit szavad ásott lelkem elé, hogy a múlt betemesse...

Húz lefelé ez a nagy szakadék, mint trópusi ciklon.
Szédülök, elveszek én, ha te nem vagy; jő a halálom...

Felkelek újra

Felkelek újra, ha sárba taposnak…
Cipelem tovább az ősi keresztem,
Viszem lihegve, félig elveszetten;
Letörölve, múlt hálóját a napnak…

Húzom s az úton, nem nagyon akadnak
Szép virágok, hogy azokat leszedjem…
Csak csúf démonok dobolnak fejemben;
S vigyorogva gonosz dalra fakadnak…

Érzem, hogy agyonnyom lassan egy árnyék.
Véresen elbukva, sarat markolok…
Nyüszítő fájdalom életem húrja;

De mégis egy lüktető, óvó burok.
Mert tudom, mit kaptam, az is ajándék.
Sárba taposnak?.. Hát felkelek újra…