Májusi hajnal

Korán keltem, még csend honolt, mindenfelé köröttem.

Felvettem régi köntösöm, s a ház elé kimentem ...

Elbújt a hold, a vén zsivány, s a kert alatt a hajnal,

futott az orgonák tövén, harsány, harmatos dallal.

Vidám legényként lóra ült, s mert úgy tartotta kedve;

szellő-lován a rétre szállt, új színeket keresve.

A zöld füvön kicsit pihent, majd új zenébe kezdett,

fütyült a napnak; egy-komám, legyen most újra kezdet ...

Így láttam én, s elmondhatom öröm töltötte lelkem;

Május, orgonák, illatok; ezt már sosem felejtem ...

Csak egy álom

Régi göröngyeivel gyötör engem az út amin élek.
Bús zivatarban a lét, újra a múltba idéz.
Ködbe veszett szakadékban a táj és hunynak a fények.
Ringat az álomadó, és lehanyatlik a kéz...

***

Anyja konok szerető szemein csügg; érti a féltést.
Éber a gyermeki arc, csillog a szem s belefér
Még az idő, az a ház hol játszani úgy szeretett, de
Rést üt a képzeletén, cincog a gond-kisegér...

Éhes a has, de ha nincs vacsorára való csak a régi
Anyja sütötte kenyér (egy szelet álmot adó)
Mégis elég, mert érzi a rá ragyogó szeretett szem
Hű ölelése remény. Fény, ami megmaradó...

Újra mesél, s beleréved a szóba az angyali arcon.
És alakok, figurák, újra születnek a rég
Elfeledett csoda-ködben a kéklő fellegek által;
És csak a jó, ami szól, szíve szemébe beég ...

***

Rebben az álom, mámorosan felocsúdik a lét és
Messze elűzve a bút, fenn a mosoly s a derű…
Mert ami szép, velem ébred a kincs, mint gyermeki érzés;
Félve, de elmenekít és nem is oly keserű…

Lázadó szonett

Elmerültem szürke hétköznapokban.

Megfakult lettem, majdnem színtelen.

S közben nem vettem észre, hogy magamban

téged kereslek mindig szüntelen...

Mert együtt fekszünk le mi, minden este

és minden reggel együtt ébredünk…

S bár lopva egymás szemében keresve

álmot, már elkalandozik tekintetünk...

Nem kéne még! Nem kéne ezt soha!

Nem ezt fogadtuk csillagok alatt…

Legyen bár sorsunk mégoly mostoha,

szerelmünk az, mi nekünk megmaradt.

Hát kezdjük újra rakni ezt a várat!

Nem kell nekünk belenyugvó alázat!

Kharón ladikjában

Erős nagyon a Sztüx sodrása.

Ülök. Magamba révedek.

S amíg a ladikot dobálja

Újra élem az életet...

***

Lehet, hogy rossz voltam, mint gyermek.

Talán most is túl rossz vagyok.

De csak akkor ítéljetek meg,

Hogyha már meghallgattatok.

Nem tűntem ki soha semmiben.

Tanultam, játszottam, éltem.

S mint vad, mikor éjjel elpihen,

Megbújtam anyám ölében.

És néztem ámuló szemekkel,

Hogyan születnek új csodák.

Nem tudtam még, hogy mindig nem kell

Megvetni álmom vánkosát.

Gyorsan nőttem fel, mint a gomba

És nem bántottam másokat.

Csak mindig azt szerettem volna,

Ha igaz álmom megmarad.

Szeretni és szeretve lenni...

Én ezt akartam, semmi mást.

Odaadó, hű társra lelni,

Széppé téve a hallgatást.

***

Bűnöm tán az, hogy megszülettem.

Nem tudhatom... én ostoba

Talán egyszer a végtelenben

Hol sorsom nem lesz mostoha,

Majd rájövök, mért volt az élet.

Most itt álok előttetek.

Köröttem csend. Vibráló fények.

Hát itt vagyok... Ítéljetek.

Adj erőt

Árva sorsom bús kalásza,

Beletaposva a sárba,

Eltiporva nem terem;

Mert csirája félelem…

Azt mondták a bölcsek régen;

Nem lehet több egy szekéren,

Annyi csak, mit bír a ló.

Többet rakni nem való.

Most a súlyt vállamra dobják

Számolatlan. Nincsen korlát.

Vagy bírom, vagy elbukom;

Nincs választás, jól tudom.

Énekeltem én kesergőt

Nem láttam fától az erdőt

Elhalt fájó énekem

Adj hát erőt Istenem!

Adj erőt, hogy higgyek újra.

Új reménnyel, boldogulva;

Hazám sorsa ne fájjon;

Nemzetünk talpra álljon!