A csend hangjai

Mikor a csend körülölel
…
Hallod, hogy messze énekel
S egy dalt dúdol az esti szél
Vele egy kis tücsök zenél
Felhangzik lágyan egy ütem
Halkan dobol a szíveden
Feletted ezer csillag ég
Kéklőn fénylik a messzeség
S az öreg hold is felragyog
Mosolyognak a csillagok
Ez a szép érzés felemel
…
Mikor a csend körülölel


De ha a csend beléd hatol
…
Hallod, hogy szólnak valahol
De nem érted a hangokat
Szívedre dermedt kárhozat
Ül, rád telepszik és lenyom
Megáll a hang a torkodon
Kiáltanál, de nem lehet
Vaskéz szorítja lelkedet
Tompa dübörgés szíveden
Lassan kiszáll az értelem
S a vak sötétség rád hajol
…
Mikor a csend beléd hatol

Ér-parti gondolatok

Nyárfalevélre, ha rajzol a napfény, árnyai kéken
ringnak a víz tetején és visznek a múltba merengve...
Újra folyónk meredélyén ültem a parti füzek közt;
s néztem a csendben, a felszabadító ősi habokban;
hogy feleselnek vad rohanással a fények a vízben...
És a folyó, mint szende leányka ha lépdel a fűben,
úgy libegett tova álmom előtt beterítve a mát; és
gondolatok sebes árján múltba ragadta a létem...
Láttam a percet az ősi homályban felmelegedni;
villan a víz és rátelepülve a múltra az emlék;
gyermeki képzeletemben a nyár, most újra feléledt...


***

Futva, nevetve, mezítláb, porban az útra szaladtam;
s néztem a nap sugarában anyámat, hogy jön az úton...
Már mosolyogva felém int és szeme szívemig ér el;
ugrok ölébe, a fáradt asszonyi ölbe vidáman
s már repülök magasan, tele boldog örömmel a lelkem...

Két keze közt a cipó már; hajnali fénye világít.
Én lesem ülve a lócán és tele már a kemence...
Illata száll a kenyérnek számban az íze eloszlik;
belseje felfedi álmom s héja a nap ragyogása...

Mindig a tiszta világra tanított s felnevelődtem
általa büszke magyarrá. S áldom a sorsomat érte…


Túl hamar elment. És a remény, hogy láthatom én még,
az köt a mához, e földi valóhoz, mert akarom, hogy
tudja meg ő a szememből, életemet köszönöm majd;
hogyha a csillagok útján egybe fonódik a lelkünk…


***

Csobban a víz és tágul a fénykoronája a lombnak...
Nézem a fák levelét és látom anyám szemeit már...
Megmelegít a reményem; tiszta az út amin éltem...

Ketten

Elállt a szél és csendre int az este.
Hallgassuk együtt! Jöjj hát kedvesem!
Leülünk szépen, lassan elmerengve;
Két kis kezed a kezembe veszem…

Emlékszel, régen holdvilágos estén,
Ugyanígy ültünk, álmos ég alatt…
Én szemeidbe, te magasra néztél;
De én is megláttam a csillagokat.

Gyere hát édes, csak még egyszer újra;
Hiszen nekem semmi más nem maradt.
Üljünk le szótlan, új reményre gyúlva;
Csak mi ketten… A csillagok alatt…

Nyárbúcsúztató

Elbújt a nyár, hiába várom újra.
Sárguló fák mögé rejtette báját.
Tavasztól kapott gyönyörű virágát,
Könnyezve bár, lelkem tavába szórja

Téged kereslek a hulló szirmokon.
Csendben haldokló, bús levek között.
S bár szemem tükréből messze költözött
Az illatos fény, most mégis álmodom:

Látom, hogy itt vagy, foglak karjaimban
S a nap megszépíti szemed sugarát.
Fejem öledben, szívem érted dobban,

Jöhet az ősz is, szerelmünk fonalát
El, nem tépheti. S ha a tél betoppan,
Együtt énekeljük a nyár szép dalát.

Alkonyat

Szépia színei várnak a nappali fényre a légben.
Támad az alkonyi szél, húzza a nap sugarát…
Rőt-vörös érzés csillan utolsót esti levélen.
Elköti bólogatón vágyaitól a faág…

Álmos az erdő. Szótlanul állnak a fák a homályban.
Hajlik a dombra a fény és betakarja fiát…
Úszik az égre a hold és lassan a csillagok árja,
Felfedi szépen az éj állhatatos mosolyát…