2011. április 24., vasárnap

Csak egy álom



Régi göröngyeivel gyötör engem az út amin élek.
Bús zivatarban a lét, újra a múltba idéz.
Ködbe veszett szakadékban a táj és hunynak a fények.
Ringat az álomadó, és lehanyatlik a kéz...

***

Anyja konok szerető szemein csügg; érti a féltést.
Éber a gyermeki arc, csillog a szem s belefér
Még az idő, az a ház hol játszani úgy szeretett, de
Rést üt a képzeletén, cincog a gond-kisegér...

Éhes a has, de ha nincs vacsorára való csak a régi
Anyja sütötte kenyér (egy szelet álmot adó)
Mégis elég, mert érzi a rá ragyogó szeretett szem
Hű ölelése remény. Fény, ami megmaradó...

Újra mesél, s beleréved a szóba az angyali arcon.
És alakok, figurák, újra születnek a rég
Elfeledett csoda-ködben a kéklő fellegek által;
És csak a jó, ami szól, szíve szemébe beég ...

***

Rebben az álom, mámorosan felocsúdik a lét és
Messze elűzve a bút, fenn a mosoly s a derű…
Mert ami szép, velem ébred a kincs, mint gyermeki érzés;
Félve, de elmenekít és nem is oly keserű…



4 megjegyzés:

Judit írta...

Szomorúan, néha rezignálóan szépek az érzéseid! Sajnos, nagyon az enyémek is!

Barna írta...

Köszönöm szépen Ditta!
Nagyon örülök neki, hogy figyelsz rám...

Frady Endre írta...

Az érzések őszinték, mélyek és szépek, de szerintem a versforma ehhez képest túl cirádás...
Egyszerűbb, szikárabb szavakkal valahogy jobban ütne a dolog.
Asszem...

Tamás Zsolt Konrád írta...

Nem az előttem szólóval vitatkozva, de Őt kicsit megcáfolva jegyzem meg, hogy ez a forma számomra kiemelte a vers mélységes tartalmát.
Kivételesen szép disztichonokat prezentáltál, nagy elismerésem mindegyikért!!!