2010. január 20., szerda

Gondtalanul



Szívemet őrlő gondolatok sora villan a mába...
Elfogy az út most talpam alól; csak a bú ami vár ma.
Megremegő kezed álmos homlokomat simogatja...
Révedek arcodon; elrepülök bajokat kikacagva.

Ó ha te nem vagy, tán nem is élnék, úgy betemetne
Képzeletével a múlt; hogy az élet rám se találna...
Szép szemeidben a nyár tüze ég, így gond eleresztve;
Már utazom veled édes... Gondtalan állva a mába...

Magányos fohász



Emeld ki vérző szívemet!
Tudod, hogy benned bíztam mindig.
Ha nem lesz, majd ki eltemet;
te ott leszel velem a sírig.

Én elfogadlak bárhogy is;
és azt hiszem, nem kell az áldás.
Mert papok prédikálnak itt,
én mégis neked vagyok hálás.

Ha ez a gonosz bús világ
majd egyszer kettészakít engem
s a lelkem, lesz majd gyertyaláng;
te ne légy hozzám kíméletlen.

Borítsd rám jóság-arcodat,
ha gyászdal lesz majd énekem;
És szívemben, ha dac kutat
majd,: emelj magadhoz Istenem!

2010. január 16., szombat

Nem mondtam el



Nem mondtam el, amit akartam;
Csak hallgattam mindig, zavartan.
S ha néha szóra nyílt az ajkam,
A hang megállt ott legbelül…
Idegdúcokba rejtve, titkon,
Becsomagolva minden titkom,
Nem mondtam el, hát most elmondom;
Mert lelkem mindig menekül…

Negyvennyolc évet végig éltem.
Előre néztem, s ha volt vétkem,
Nem érdekelt. Csak kinevettem;
Szívem páncélba öltözött.
Most semmim sincs, csak vegetálok.
Öröm, derű, remények, álmok;
Elúsztak mind... és a határok
Elmosódtak, jó s rossz között…

Elmondom mégis; Jó volt élni!
Sírni, örülni és remélni,
Istenemtől oltalmat kérni;
S ha eljön egyszer majd a nap;
Amikor megnyugvást találok,
Felnyitva szemem újra látok,
Örömmel gondolok majd rátok;
Ha fentről nézem síromat.

2010. január 14., csütörtök

Szeress



Eddig még nem kértem soha,
mert büszke voltam, ostoba,
hogy szeress úgy, mint senki mást,
nem vártam tőled vallomást.

Most megteszem, mert félek én.
Szememben megfagy a remény.
Maradj velem, mert elveszek.
Hiányod megöl, eltemet.

Hát szeress úgy, mint senki mást.
Mint haldokló az álmodást,
ha érzi útja véget ért…
Adná lelkét a holnapért.

Szeress erősen, oly nagyon…
Tépd ki a szívemet! Hagyom.
Mert nélküled nem álmodok.
Ha nem szeretsz… hát meghalok.

2010. január 9., szombat

„Akár az erdőben a vadnyom” (J A. emlékére)



Hajnalban elvérzett a hold
Aranyló sárga vére folyt
Csorgott végig a ház falán
Mint méz a kaptár oldalán

___

Benn a házban még síri csend
Nehéz álmok torz köde leng
Az alvó arcán… s valahol
Egy kutya szűkölve csahol

Zihálva riadt fel megint
Szeme még tétován tekint
A tűnő álomkép után
Mely gyötri minden éjszakán

- Elég volt – mondta – el veled
Te gonosz ártó képzelet
Tűnjetek el rút démonok
Eztán csak szépet álmodok -

Lerázni kínzó álmait
Sétára vágyott, bárha itt
Benn a melegben jobb lehet,
Csak kinn szárnyal a képzelet

Elindult. Vitte a lába
S mint vad folyónak árhulláma
Úgy tajtékzott a gondolat…
Már itt a töltés… jön egy vonat

Lehet, hogy elgondolkodott?
Véletlen lépett egy nagyot…?
Lehet, hogy kívánta talán ?
Mint Flórát csókok hajnalán…?

Egy csattanás… és vége lett…
Rögtön látta a fényeket
Lelke magasra, messze szállt
Meglátta végre… a Mamát…

___

Hajnalban elvérzett a hold
Aranyló sárga vére folyt
Pihent kicsit a föld felett
S új lélek szállítója lett.

Legbelül



Belülről hullik könnyem,
Kívül nem hullt soha;
Pedig sokszor éreztem,
Hogy sorsod mostoha.

***

Gyászolni kellett volna,
De hitem elveszett;
Csak néztem koporsódra
A néma sir felett.

A szívemben harag volt;
Mert úgy mentél Te el,
Mint hajnalban a ködfolt,
Mit izzó nap ölel.

***

Nem tudtam szólni akkor,
De most már mondanám;
Az új találkozáskor
Majd, bocsáss meg Apám!

2010. január 8., péntek

Panasz Radnótihoz





Éber a hajnal, nem jön az álom. Bár a sötét, mint
Szürke lepel hull ablakomon túl, lámpa vasára...
Elfeledett nevedet, felidézem ez éjjeli órán;
Árva poéta kinek szeme fentről lát le reám most.
Nézz legalább még egyszer e-honra a pulpitusodról!
Most is a gyengét és elesettet húzza az ág itt.

Tán te is egykoron, így meditáltál benn a barakkban;
Hol hadifoglyok aludtak s vad lihegésük alatt csak
Úgy tapogatva kezeddel, az irkát, írtad a verset…

Holdunk, mint egy vándor, néz be az ablakon át rám,
És azt érzem, rab vagyok én is, mert öl a kétség
Elhagy az álom, nem tudom én azt; él-e jövő majd...

Most elmondom hát neked égi poéta, hogy értsd meg;
Szívem mért dobog úgy, és ébren mért öl a kétség...
Mért ülök én álomtalan itthon, benn a sötétben.
Nézd meg e tájat, ahol te is egykor felnevelődtél.
Elszomorodsz majd, úgy ahogy engem is elszomorít ez...
Becstelen, álnok képmutatók, úgy döntenek itt, a
Nép az, akin most durván, pőrén csattan a szíj és
Nem tehetünk már ellene semmit. Várjuk a véget...

Kérlek, irányítsd gondolatom, hogyan éjek-e kínban.
Újra szeretném élni a gyermeki boldog időket…
Mit tegyek érte? Az ősök bűne a mostani korszak?
Szólj a fülembe, hogy értsem! Honnan várjam a jót most?
Félve remélhetem én még, bús vigaszát e hazának?

***

Lassan hajnalodik már... Hold sem süt be szobámba...
Már csak a csillagok égnek, fénylenek egyre az égen...
És amikor majd, ébred a napfény ők is ahogy kell;
Foszlanak… Úgy, ahogyan bús és keserű szavaim most...

Disztichon a múltból



Elfeledett szerelem valahol lenyugodva a porban...
Száll tova, messze a kép; élve temetve a mát.
Két szemedet csak a képzeletem fedi fel. Fala átkoz...
Dobban a szívtelen út, bontva a múlt fonalát.

Álomsirató



Álmodom, mert
álmodni kell…
De álmaimban nem felel
kérdéseimre senki sem...
Az éj sötétje rám borul
őt meg se’ kérdezem...

~~~

Fáj nagyon, de nem tudom,
hogy, mit tegyek vele.
Belémhasít, mert érzem azt,
csak álom... a szeme...

Szalad az úton, hátranéz
és huncutul nevet.
A kiskutya utána fut,
felborul, hempereg,
majd nadrágjába belekap
és húzza vissza már...
Lerázná őt, de gyenge még,
nem bír vele... megáll,
legörbülnek az ajkai,
az arca megremeg...
-Gyere Apa! Segíts nekem!-
kiáltja,... s én megyek...

~~~

Álmodom, mert
Álmodni kell…
De álmaimban nem felel
csak búcsút int kezed.
mert elmentél... örökre már...
Fiam...isten veled.

A föld álmai



Éjfekete felhők gyűltek az égen,
eltakarva orvul a kelő napot.
Kihunytak a fények, mit eddig kapott
a szunnyadó föld. S nem ébredt fel mégsem.

Álmodott tovább… lágy fehér takaró
borította álmát, szépen, csendesen,
mint simító kéz, ha arcon megpihen,
lassan elkezdett hullani rá a hó.

Így, mire a felhők elszálltak végre,
mert a szél megunta sötét árnyait
s a nap csendesen felkúszott az égre,

nem találta sehol a föld vágyait.
Hiába kereste, nem lelte mégse’.
Betemette a hó boldog álmait…

Két kezemben



Két kezemben tartom a szerelmet;
amely ékköve mindkettőnk szívének…
Tudom, elengednem már nem szabad;
s így, minden napra új csodát remélek…

Erősen fogom és felemelem;
hogy az idő kezemből ki ne tépje…
Mert érzem, hogy ameddig szorítom;
addig, csak addig maradhatok élve…

Adj erőt



Árva sorsom bús kalásza,
Beletaposva a sárba,
Eltiporva nem terem;
Mert csirája félelem…

Azt mondták a bölcsek régen;
Nem lehet több egy szekéren,
Annyi csak, mit bír a ló.
Többet rakni nem való.

Most a súlyt vállamra dobják
Számolatlan. Nincsen korlát.
Vagy bírom, vagy elbukom;
Nincs választás, jól tudom.

Énekeltem én kesergőt
Nem láttam fától az erdőt
Elhalt fájó énekem
Adj hát erőt Istenem!

Adj erőt, hogy higgyek újra.
Új reménnyel, boldogulva;
Hazám sorsa ne fájjon;
Nemzetünk talpra álljon!