2011. április 24., vasárnap

Csak egy álom



Régi göröngyeivel gyötör engem az út amin élek.
Bús zivatarban a lét, újra a múltba idéz.
Ködbe veszett szakadékban a táj és hunynak a fények.
Ringat az álomadó, és lehanyatlik a kéz...

***

Anyja konok szerető szemein csügg; érti a féltést.
Éber a gyermeki arc, csillog a szem s belefér
Még az idő, az a ház hol játszani úgy szeretett, de
Rést üt a képzeletén, cincog a gond-kisegér...

Éhes a has, de ha nincs vacsorára való csak a régi
Anyja sütötte kenyér (egy szelet álmot adó)
Mégis elég, mert érzi a rá ragyogó szeretett szem
Hű ölelése remény. Fény, ami megmaradó...

Újra mesél, s beleréved a szóba az angyali arcon.
És alakok, figurák, újra születnek a rég
Elfeledett csoda-ködben a kéklő fellegek által;
És csak a jó, ami szól, szíve szemébe beég ...

***

Rebben az álom, mámorosan felocsúdik a lét és
Messze elűzve a bút, fenn a mosoly s a derű…
Mert ami szép, velem ébred a kincs, mint gyermeki érzés;
Félve, de elmenekít és nem is oly keserű…



2011. április 14., csütörtök

Lázadó szonett





Elmerültem szürke hétköznapokban.
Megfakult lettem, majdnem színtelen.
S közben nem vettem észre, hogy magamban
téged kereslek mindig szüntelen...

Mert együtt fekszünk le mi, minden este
és minden reggel együtt ébredünk…
S bár lopva egymás szemében keresve
álmot, már elkalandozik tekintetünk...

Nem kéne még! Nem kéne ezt soha!
Nem ezt fogadtuk csillagok alatt…
Legyen bár sorsunk mégoly mostoha,

szerelmünk az, mi nekünk megmaradt.
Hát kezdjük újra rakni ezt a várat!
Nem kell nekünk belenyugvó alázat!