2011. április 14., csütörtök

Lázadó szonett





Elmerültem szürke hétköznapokban.
Megfakult lettem, majdnem színtelen.
S közben nem vettem észre, hogy magamban
téged kereslek mindig szüntelen...

Mert együtt fekszünk le mi, minden este
és minden reggel együtt ébredünk…
S bár lopva egymás szemében keresve
álmot, már elkalandozik tekintetünk...

Nem kéne még! Nem kéne ezt soha!
Nem ezt fogadtuk csillagok alatt…
Legyen bár sorsunk mégoly mostoha,

szerelmünk az, mi nekünk megmaradt.
Hát kezdjük újra rakni ezt a várat!
Nem kell nekünk belenyugvó alázat!


2 megjegyzés:

Judit írta...

Branuel! :)

Csodaszép a szonetted és sajnos, végtelenül szomorú is. Nem tudlak megvigasztalni, noha szeretnélek. Ne higgy abban mégsem, hogy ily kíméletlen az élet!

Barna írta...

Köszönöm szépen Ditta, hogy
figyelsz rám...