2011. december 29., csütörtök

Reménytelenül



Nyálkás, ködös és néma lett az este.
Melléd ülök, a kezedet keresve
és, mint végső menedéket; markolom.
S mert hozzám bújsz; hát átölel karom…

Riadt madárka, mely otthont nem talál,
érzem, hogy lüktet, a szíved kalapál...
Átjön a ritmus, szavak sem kellenek,
a szótagok most mind mellékesek …

S.O.S.-t ver hangosan zakatolva, ütve;
Mi lesz velünk?- némán dobban fülembe
Hogyan tovább?- ez visszhangzik fejemben;
és csak szorítlak ,.. méla szédületben ...


1 megjegyzés: